Pár napja belefáradva a munkába pihenés képpen végigkutattam a mélyhűtőt (miután sem a szekrényben sem a hűtőben nem találtam olyan nassolnivalót, ami megfelelt volna éppen akkori elvárásaimnak) rábukkantam egy gesztenyepüré kockára, amit valamikor egy éve vehettem, jó lesz még valamire alapon. Kiolvasztottam, és tejszínhabbal befaltam belőle egy kis darabot. Ezzel rá is jöttem, hogy igazából nem is annyira szeretem, mint amennyire emlékeztem (ezzel besorolódott a lángos mellé, amiből csak az első falat esik jól).

Ma este hazaérve szokásos módon benéztem a hűtőbe, hátha vettem valamit az elmúlt napokban (bár ez csak pótcselekvés, hiszen mikor vettem volna ha egész héten a gép előtt ültem éjjel-nappal) és megállapítottam, hogy ott van még mindig a kiolvadt de el nem fogyasztott gesztenye massza, ami kidobásra fog kerülni mert nincs aki megegye. Sütni meg nem sütök (pedig mennyire szeretem a geszenyés kiflit... valaki nem sütne nekem?), mert nincs sütőm, bár most az idő szűkebb keresztmetszet, mert még ha lenne sütőm se lenne rá időm.

Aztán bevillant a semmiből (mitől van hogy valaki eszébe jut az embernek máskor meg hónapokig nem?), hogy dehát miért nem csinálok belőle gesztenye nyelvet, hiszen azt szeretem és semmibe sem telik megcsinálni. Úgyhogy feltúrtam a fiókot egy kis étcsokiért, megolvasztottam, közben nagyon ronda lapos plecsniket formáltam, majd az olvadt csokiba mártottam. Nem a szépségre mentem az egyértleműen látszik (kis vízzel érdemes átnedvesíteni a masszát és akkor nem törik be a széle), de az ízén ez semmit sem befolyásol.

Kedvesnek nagyszerű ajándék (ha szereti a gesztenyét), szívformára alakítva a gesztenyét, majd úgy csokiba mártva nagyon szép gesztenye szívet lehet csinálni. Ha valaki édesebben szereti használjon fehér vagy tejcsokit és az is egyéni ízlés kérdése, hogy teljesen vagy csak félig mártja-e a csokiba.

Az én ronda, de finom gesztenyehalmaim: